hirdetés
Simple vásárlói tájékoztató







Harley világa

itt vagy: Eropolis > Belváros > Blog > harley-quinn

hirdetés

Ha elfelejtetted a jelszavad...
Ha még nem vagy tag...

Írd meg az életed, írd meg a mai napod! Volt ma szex? Jó volt? Mi volt a jó benne és mi hiányzott? Mi húzott fel a legjobban ma? S minek örültél? Mi volt a legérdekesebb ma Eropolisban? Hát a külvilágban mi történt? Inkább a főnököddel vagy inkább a szomszédoddal feküdnél le? Vagy egyikkel sem?
Ha te is szeretnél blogot, örömpolgárnak kell lenned!


harley-quinn blogja


Harley világa
Minden, ami én vagyok, amit gondolok, érzek, teszek vagy nem teszek. Meg ami az erkélyen történik. Esetleg másutt. Vagy éppen nem történik sehol semmi. Csak elképzelem. Vagy álmodom. 


Kötel(ék)ek
#18 (2019-11-14 21:28:21)

– Lekötelezel.
– Szeretnélek.
– Kötelezz le!
– Feküdj hasra.
– Fájni fog?
– Igen.
– Jó. Bízom benned.
– Nincs rá okod, hogy bízz bennem.
– Arra sincs, hogy ne tegyem.
– Akkor vetkőzz, és feküdj hasra!Ne mondjam még egyszer!
– Felhúzol ezzel.
– Fogd be a szádat!
– Megcsókolsz?
– Majd, ha akarlak. 
– Szeretném. Aka.. hmm... hmmm!
– Na, most már csendben vagy. Add a csuklód. Mindkettőt. Jó kislány. Hogy csillog a szemed! Igen, jó lesz, meglátod. Sós lesz. A tengervíztől, amit magába szívott a kender. Igen. Szereted. Szeretem. 

– Iszonyatos erő van benned. 
– Megcsókolhatlak? 

4 hozzászólás |

Pom-pom 45
#17 (2019-10-22 23:12:43)

Emlékszem, amikor a 17. születésnapi bulimra készültem, nagyon fel voltam spanolva, mert kölcsönkaptunk egy egész házat. Kifesthettük, feldíszíthettük, bármit csinálhattunk vele,  a barátnőm szüleinek egyetlen kérése volt: ne gyújtsuk fel! Nem gyújtottuk fel.
Kifestettük, összemázoltuk az egészet, emlékszem, az egyik szoba falára egy szarvas került (fogalmam sincs, miért), de voltak dalszövegek és a bizonyos felirat a bejárattal szemben: "Ember, ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!" Hát, a buli überkirály volt, kb. húszan voltunk, vagy talán harmincan, DJ-vel, sok piával és rengeteg kajával. Őrületesen menők voltunk, akkoriban egy ilyen házibulinak óriási híre és értéke, na meg hírértéke volt. 

A mostani bulin már rég nem 17 voltam, öten voltunk jelen, de ez mit sem vont le az értékéből. Kibeszéltük a kéményseprőket, a postásokat, az informatikus menedzsereket és az asztalosokat, vodkát ittunk pezsgővel, és örömmel konstatáltuk, hogy mi csajok mindig összetartunk, bármi történjen is. A telefonokat szigorúan ki kellett pakolni az asztalra, nem volt cset meg sms, sem fotók. Csak mi, meg a kis lakás, aminek a bejárata fölött már nem egy felirat virít, hanem egy képkeret Harley Quinn-nel. 
Tovább kell lépni, mindig tovább, de emlékezni sosem szégyen. Csak a gombokat kell leszedni a nyakláncunkról és betenni egy dobozba, majd egy mosoly kíséretében eltenni a szarvasos buli meg a számok közé. 
A születésnapok jók. A vodka pezsgővel jó. A barátnők jók. A szerelem jó. A szex jó. Az emlékek jók. 

A legjobb viszont az, hogy van még tovább. 

14 hozzászólás |

Az én szívem, a te szíved, a mi szívunk...
#16 (2019-10-11 09:20:47)

Ma korán ébredtem, kiültem az erkélyre egy kávéval, jól beburkolózva egy plédbe, és csak néztem, ahogy a város felett lassan visszaszáll a pára az ég felé, és a Nap sugarai kicsit álmosan és óvatosan nyújtózni kezdenek, hogy felkapcsolják a lét lámpáit nekünk. 

A kávé forró volt, a levegő hideg, tökéletes elegy az ébredéshez. Csend volt még, nem sikítottak a szirénák, nem pittyegtek az autók riasztói, és nem dübörgött még senki sehova. Átlag péntek reggel, de az átlagnál sokkal kisebb lelkesedés bennem az élet irányába. 

Pedig ma is el kell induljak, csak kicsit később. 
Led Zeppelint hallgatok és nem akarok gondolkodni, csak bámulni a vénasszonyok nyarát, és levenni magamról minden bilincset és láncot, amit a hétköznapok és a megfelelés miatt kell viselnem. 
Később Pearl Jam-től a Black ordít, miközben a zuhanyrózsa unottan köpi rám a forró vizet. A tusfürdő és sampon illata betölti a fürdőszobát, a tükör párás visszafogottsággal NEM mutatja meg ma az arcomat. A tenyeremmel törlök rajta egy kis csíkot, amíg vörös rúzst kenek a számra, és fekete festéket a szememre.

A harisnya lassan csúszik felfelé a combomon, a fehér ing gombjai engedelmesen zárják el a bőrömet a világ elől. A szoknya finoman simul, mintha már csak benne bízhatnék: majd összetart ezen az összetört napon. 

Megint egy pillantás a tükörbe, egy igazítás a hajamon – nem kellett volna barnára fessem, szőkén jobban szerettem –, majd a cipő kényelmetlenségébe is bele kell bújni csakúgy, mint ennek az egész színháznak a kényelmetlenségébe, ahol az előadás alatt tökéletes alakítást kell nyújtani, különben elvesztél. Talán jobb volna néhanap valóban elveszni.

Még egy kis parfüm, fülbevaló, karóra, laptop és táska, kabát, és indulnék, de a szívem óriásit dobban. Megállok egy pillanatra és a telefonomra pillantok. Nincs új üzenet. Már megint csupa faszságot csinálok, amikor a szívemre hallgatok – erre válaszul a szívem ismét bedobban egy nagyot. A tenyeremet a szám elé tartva szén-dioxidot lélegzem vissza, ez mindig segít, majd egy korty víz, rúzs megigazít – és mosoly, mielőtt kilépek az ajtón. Megyek megfelelni. Megyek valaki más lenni. Odakint már nem lehetek hülye, vihogós kis lökött tornacipős csaj, azt csak itthon lehet. Azt csak itthon lehet?! A szívem azt dobogja: Nem, nem! De közbeszól az eszem: Na menj már, te hülye picsa! Légy felnőtt! 

Egy óra múlva már a tárgyalóban mosolygok kedvesen és beszélek olyan magabiztosan, hogy mindenki elhiszi, amit mondok. Mert sosem hazudok – tudják. Mert a vörös rúzs magabiztossá tesz. Mert a szoknya ma összetart. Mert a cipő töri a lábam, de mint minden fájdalom, ez is belül marad. Így KELL viselkedni. 

A szívem megint óriásit dobban, de akkorát, hogy megijedek. Egy pillanatig csak állok, majd feltépem az ajtót és rohanok ki a levegőre. Kigombolom az ing felső két gombját, kibontom a hajamat, lerúgom a cipőt, és hatalmasat lélegzem a piszkos városi levegőből, majd elindulok haza, mert úgy döntöttem, ma hülyegyerek leszek, kimondok mindent, amit érzek és gondolok, és ha ennek megint nagy szívás lesz a vége, hát így jártam, de legalább szabad voltam egy napig! 

15 hozzászólás |

A reményhal, meg az utoljára - avagy mászol vagy ugrasz?
#15 (2019-10-06 23:46:39)

Ha most szentimentális lennék, azt mondanám, az élet fáj. Viszont nem szeretek szentimentizni, és az élet az nem fáj. Mi magunk tudunk fájni, meg a drótkerítések okozta sérülések, amiken fennakadunk mászás közben. S hogy miért mászunk szögesdróttal szegélyezett magas kerítéseken át? Hát azért, mert vagy vakok vagyunk, vagy nem vagyunk vakok, csak éppen nem akarunk látni, vagy részegen akarunk átjutni a túloldalra, és a legrosszabb ok: a remény. A remény, mert azt hisszük, odaát majd minden szebb és jobb lesz, a házak mézeskalácsból, a kolbász marcipánból, a kerítés meg burgonyasziromból lesz, és aki megérint és elvarázsol, az majd mindörökké és sohasem, és a szex is önmagától lesz majd kiváló, és nem csak az, de minden (is) sokkal, és mámor meg szerelem, és még az is sokkal minőségibb és bizsergetőbb, önmagától folyó lesz, és egyáltalán... Aztán, amikor vérző, felhasadt tenyérrel ülünk a kerítés tövében és az orrunkat meg a szemünket törölgetjük zsebkendő nélkül, akkor majd jól rájövünk, hogy ott sem más semmi, hiszen a fájdalmainkat, a sérelmeinket, a sértettségünket, a "zsákunkat" és a démonainkat elfelejtettük letenni. Így hát mindegy is, hol vagyunk. A lényeg az, amit cipelünk vagy amit nem cipelünk magunkkal. Terhek nélkül mászni is könnyebb lett volna, de már késő, a sebet varrni kell. Ja, hogy a kórház meg odaát maradt a város szélén (#test, ez Neked tetszeni fog!), és nincs erőnk visszamászni? Kérem, a közhely szerint is a remény hal meg utoljára. Bízzunk benne, hogy a rozsda nem okoz szepszist. Mert tetanusz, az biza nincsen, és antibiotikum sincs, csak antibeautycum. 

De szerencsére van, aki úgy dönt, nem lesz a remény rabja, viszont nem adja fel soha, mert a reményhal még javában úszkál boldogan a vízben. Abba meg csak fejest kell ugrani, nincs sem kerítés, sem szögesdrót. És szerencsére vannak olyan őrültek is a világon, akik minden észérv és ellentmondás ellenére beleröhögnek a világ képébe, nem remélnek, hanem hisznek és bíznak, és tudják, ha a másik azt mondja: – Ugorj, én elkaplak! – akkor az úgy is lesz. 
Ugorj, és élvezd! No para :)

https://www.youtube.com/watch?v=M8DobDwRZ_s




!kep:https://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/fde7b0b20191006234639.jpg

29 hozzászólás |

Amikor anyám beszól
#14 (2019-09-24 20:30:15)

Anyám egy ultrajófej nő, idős, de fiatalos gondolkodású, érdeklődő, nyitott személyiség, amolyan ami a szívén, az a száján-fajta. Gyakran beszélgetünk, sokszor nevetünk, néha sírunk. 
A tegnapi beszélgetésünk során viszont kissé "elővett", mint kiskoromban, ha nem pakoltam el magam után. Mert egy picit sajnálgattam magam, egy picit pesszimista voltam.
Azt mondta nekem:
– Idefigyelj, kislányom (érted: "kislányom")! A legjobb korban vagy, szép, okos, kedves, független, nőies nő (igen, elfogult, na...), hidd el, ez most a női mivoltod legszebben és legintenzívebben megélhető időszaka. És bizony túl fiatal vagy ahhoz, hogy csak ritkán szexelj!

No, hát Anyám jól megmondta :D

23 hozzászólás |

Nagybetűs Apák
#13 (2019-09-15 00:25:35)

Több bejegyzésemben is érintettem az erkélyemet, viszont a konyhámat még sosem. Nos, ezennel hivatalosan is bejelentem, hogy van konyhám is, a tűzhely frissen szerelve, a mosogatógép nem működik, általában minden csillog-villog, néha nem, de ezt a helyiséget is használjuk, kihasználjuk.

Ma reggel leültem a konyhapulthoz reggelizni, s miközben a zsemlét kenegettem vajjal, bámultam kifelé az ablakon, ami közvetlenül az étkezőpult fölött helyezkedik el. Nagy előnye a lakásnak, hogy a látótér az ablakokon át nincs behatárolva épületek által, a kilátás szabad és gyakorlatilag határtalan. Szóval, néztem a távoli hegyeket, majd a tekintetetem a háztól nem messze lévő játszótérre szegeződött. Szombat délelőtt, viszonylag kevesen lézengtek ott. Két hintázó, egy mászókázó és egy bicikliző kiskölyök, egy babakocsit tologató anyuka, és... és amin megakadt a szemem: a homokozóban egy apuka üldögélt rózsaszín kisvödörrel a kezében, és egy harsányzöld lapáttal szorgalmasan pakolta bele a homokot. Ismételte ezt legalább ezredszer, mert, miután megtelt a vödör, alaposan megtapicskolta a tetejét és kiöntötte a formává rendeződött homokot, és azonnal kezdte is újra a műveletet. 
Egy pillanatra megakadt a számban a falat, majd nagyot nyelve letettem a szendvicset és figyeltem a homokozóban zajló eseményeket. Mire visszafordultam a parizeres zsemlétől a játszótér felé, már kettő apuka ült a homokozóban, és pakolta szorgalmasa a nedves anyagot kis műanyag lapáttal a színes vödrökbe. Fantasztikus látványt nyújtottak. Valószínűleg egyetlen árva szó nélkül tették a dolgukat, olyan átéléssel, amit ritkán tapasztal az ember felnőtt arcokon. 
Pár perc elteltével aztán megjelent egy, majd még egy háromévesforma kisgyerek a homokozó szélén, és komoly ábrázattal instruálták apukákat a mit hogyan-ról, sőt, egyikük egy percre el is vette apu kezéből a lapátot, hogy megmutassa a homokpakolás minőségi követelményének megfelelő munkavégzést. Apuka bólogatva vette vissza kezébe a szerszámot, majd a kisember elégedetten veregette vállon a kétméter közeli magas, ám ülő helyzeteben lényegtelen méretű, neonzöld lapáttal a kezében dolgozó felnőttet, aki hálásan mosolyogva, addigi lelkesedését bőven felülmúlva folytatta a munkát. A két kicsi rövid megbeszélést tartott egymással, majd – miután úgy vélték, nyugodtan otthagyhatják apukáikat a homokozóban dolgozni, nem lesz baj –, a mérleghintához battyogtak, felmásztak, és komoly arccal libikókázni kezdtek, közben megvitatták az új óvodaév problémáit. 

Nos, kérem, én ennél szebb jelenetet nemigen láttam mostanság. Mosolyogtam egész nap, és elégedetten konstatáltam, hogy vannak még komoly óvodások és igazi, nagybetűs APÁK. Respect! :)
Az Élet él és élni akar.

13 hozzászólás |

Mi van a Hold sötét oldalán?
#12 (2019-09-13 00:09:20)

Ez egy olyan nap volt, amikor minden balul sül el. Amikor a feketéről is kiderül, hogy lehet még feketébb, és nem tehetsz semmit. Ez egy olyan nap volt, amikor szakmai sikereket érsz el, ugyanakkor áthágsz minden szabályt. Ez egy olyan nap volt, amit szívesen kitörölnél, de nem lehet, mert a merevlemezen minden tárolódik. Ez egy olyan nap volt, amikor olyan ellentétekbe ütközöl, amelyekbe csak nagyon ritkán. Ez egy olyan nap volt, ami tök átlagos lehetett volna, ha nincsen az a sok ha, meg de. Ez egy olyan nap volt, amikor kifogysz az észérvekből és belefájdul a fejed a matekozásba. Ez egy olyan nap volt, amiből egy évben egy is bőves sok(k). Ez egy olyan nap volt, amit jobb lett volna átaludni (mekkora mormota vagyok!). Ez egy olyan nap volt, amikor én ÉN voltam, Te meg nem tudom, merre jársz. Teljes szerepcsere, a racionális az álmodozó, az álmodozó meg a racionális. Metamorfózis. 
Jó nagy katyvasz lett ebből, de a lényeg: Mi van a Hold túloldalán? Megyek, megnézem. Jössz? 

https://www.youtube.com/watch?v=HCm6gRHINqA


!kep:https://www.eropolis.hu/imgs/USERGALL/BLOGIMG/fde7b0b20190913001722.jpg

6 hozzászólás |

Cigaretta szex után
#10 (2019-09-08 17:42:36)

– Hogy a picsába' ne érezném magam kurvajó nőnek, ha úgy nézel rám, mint a világ legjobb nőjére? Mivel Te vagy a szexkurvaisten-Férfi, én vagyok a szexkurvaisten-Nő!

17 hozzászólás |

Zavarodott álmok
#9 (2019-09-06 18:18:05)

Ti is szoktatok baromságokat álmodni? 

Pirkad. A napsugarak apró kis játékos ujjakként nyitogatni próbálják a szemhéjamat, szemtelen, pajkos lények módjára be-bekúsznak alá, de igyekezetük ellenére a szemem csukva marad, s akár a fogaimat, összeszorítom a szememet is. Nem akarok még öntudatra ébredni, bármilyen csábító, langyos és kellemesen párás is a hajnal, a reggel harsonái egyelőre némák. Ma nem érdekel a pirkadat, visszavágyom Álomország földjére a varázslatokhoz, a repüléshez és Apámhoz. A függönyt meglebbenti a hajnali szellő hűvös árnyéka, bekúsznak az illatok, a frissen vágott fűé, a vadvirágoké és a pampuskáé, amelyek elegyét ha beszippantom, felrobbannak az agyamban és szanaszét szórják a lehetetlent, erősítve bennem az érzést: aludni kell még. Megfordulok a kemény matracon, magamra húzom az öblítő illatú paplant, a bőrömön kellemesen bizsereg a hűvös szatén, és hagyom, hogy visszazuhanjak oda, ahonnan még el sem szakadtam...

*

Egy sivatagban ballagok mezítláb, alig-ruhában, fejemre kendő tekerve, vállamat nehéz puska húzza, a tusa minden lépésnél az oldalamba döf fájón, de nem teszem le, nem tehetem le. A hőség tikkasztó, a napsugarak barázdákat égetnek a bőrömbe mindenhol, ahol csak érik, ahol nem takarja textil. Egy hajtincs a shemagh alól kiszabadulva összegabalyodik a forró széllel és száll, csak száll vele, az pedig kavarja, mindenáron ki akarja szabadítani a fejbőr fogságából, de nem lehet. Mint heves szeretők, kapaszkodnak egymásba, úgy táncoltatja a sivatagi szél a hajtincsemet, amit szőkére szívott a nap. Megállok egy percre, körülnézek, hátha látok valahol valakit, de semmi, mindenütt csak homok és hőségtől remegő levegő, se víz, se fák, se egy megátalkodott bokor, aminek a tövében kicsit meghúzhatnám magam. Sehol egy lélek. Amelyik bennem lakik, az is a végét járja már, erősen szétzúzta a hőség és a hűség, de tudom, tovább kell menni mindhalálig. A bal lábamon a bőr erősen hámlik, a talpamra száradt vér már barna, a homok beette magát a sebbe, hogy elzárja tőle a levegőt. Érzem, ahogy minden lépésnél egyre mélyebbre fúrnak a homokszemek a bőröm alatt. Egyedül vagyok, és már nem emlékszem, hogy kerültem ide, a sivatag kellős közepére, de nem is számít, hiszen azt sem tudom, ki vagyok és hova tarok, csak azt tudom, hogy men-ni kell to-vább, men-ni kell to-vább, men-ni kell to-vább…

Snitt.

Egy felhőkarcoló tetején ülök és lelógatom a lábam, és nem félek, és nem fázom, és nem létezem, és nem hiszek, és nem szeretek és nem gyűlölök, csak itt vagyok, mert idekerültem valahogy, valahonnan, de ez nem is számít, mert a város alattam elterülő fényei elvakítanak, és nem akarok máshol lenni soha, de soha többé. Kijjebb csúszom ültömben, a farmerem megakad egy kiálló vasdarabban, hallom a szövet sikoltó szakadását, ahogy próbál visszatartani, de engem már semmi a világon nem tarthat vissza a repüléstől. Lenézek, de olyan magasan vagyok, hogy nem is látom az utcákat, csak masszát látok odalent, hömpölygő, gyönyörű színes masszát. – Jövök már! – kiáltom, és levetem magam a magasból, széttárt karokkal zuhanok lefelé, a hajam ezerfelé rohan a széllel, és a könnyek millió darabra törve vesznek a semmibe. Repülök. Tudok repülni. – Tudok repülni! Vigyázzatooook!!! 

Snitt.


A hajó lassan siklik a vízen, nem törődve a baljós, fekete felhőkkel, amelyek buzgón kergetik a tengeren. Végtelen nyugalommal szolgálják fel a pincérek a koktélokat, a sznob, túlöltözött, vörösképű úrinők meg kacagva vedelik a színes, cukrozott szélű poharakból a hűvös italokat. Nekem nem kell, én nem akarok velük inni, velük enni, de még csak velük lélegezni sem. A ruhám elszakadt, amikor megcsúsztam a lépcsőn felfelé jövet, milyen nevetséges, felfelé esni, és nem lefelé, ahogy az a nagykönyveben írva vagyon. Rajtam röhögnek most is, az átkozott, kalapos nők, akik azt sem tudják, hova megy a hajó, mert csak elvették, ami nekik jár, a jegyeket a hájas, gazdag férjeiktől, mert most hajózni divat, kacagni divat, kalapot hordani is divat, hülyének lenni is divat... Nekem nincsen kalapom, sem gazdag férjem és a koktélt sem szeretem cukrosszélű phárból inni, sőt, jegyem sincsen. 
Csak a firkász vagyok a zöld nehézbársony szoknyában, aki tudósít a luxushajó első útjáról. De jön a vihar, vihar jön, megkondulnak a harangok, valaki elfut mellettem, valaki ordít, mennydörgés hallatszik és kétségbeesés szaga terjeng a levegőben. Megállok a korlátnál, belékapaszkodom, és nézem, csak nézem, ahogy villám csap a legmagasabb kéménybe, és a kalapos nők kiejtik kezükből a kristálypoharakat. A zűrzavar egy pillanat alatt zabálja fel az embereket, mindenki kell a viharnak, itt már nem számít, van-e kalap rajtad. Kapaszkodom erősen, sós víz csap az arcomba, csípi a szememet, nem látok, de kapaszkodom erősen, nagyon erősen. Az egyik kalapos elesik, a víz elsodorná, de megkapaszkodik a bokámban és az visítja: – Kérem, ne engedjen, én nem tudok úszni! – Sajnálom, hölgyem, a vonal foglalt, kér újrahívást? Értetlenül bámul rám, letépi a szoknyám utolsó bársonyfodrát, és a vízzel együtt tűnik el a szemem elől. Ja, kérem, a hajón bár luxus van, azért a víz az úr...

*

A csend a fülemben dobol, vonósok hangja sikítva zavarja el az ébrenlét szigorú szagát, s valahol egy dob szólal meg, mintha csak a szívem zakatolná: Ne éb-redj fel! Ne éb-redj fel! Ne éb-redj fel. És akkor bekúszik a konyhából a friss kávé illata. Végre.

14 hozzászólás |

Joci
#8 (2019-08-31 20:37:52)

Amióta az eszemet tudom, mindig kardiológusnak készültem. Ma már sokkal szimpatikusabb a neurológia és a pszichiátria, pszichológia. Egy ideje hiszek abban, hogy bizonyos emberek terapeutának születtek, egymás segítőjének, lélekgyógyászának vagy szigetének.

Amikor bekerültem a neurológiára, egy idős hölgy szobatársa lettem, aki erősen paranoid volt, agyi érelmeszesedéssel megspékelve. Én naphosszat sírtam, ő meg kereste a pénztárcáját, a fésűjét, a zsebkendőit, és beszélt a bogarakról, amik éjszaka bemásznak az ágyába. Nem szóltam hozzá, csak sírtam. Nagyon sajnáltam magam. Az egyetlen vigaszom Zsuzsi nővér volt, aki az éjszakai műszakjának üres óráiban leült az ágyam mellé, és mesélt. Mindenfélét. Azt is elmesélte, hogyan fogok majd lábra állni. Egyetlen szavát sem hittem. Egy napon korábban érkezett, megfogta az ágyamat, és dalolászva elindult velem. Csak annyit mondott, kirándulunk. A szomszéd szobáig mentünk, ott betolt egy üres helyre és miközben kiviharzott, hanyagul visszaszólt:
– Na, fiatalok, akkor hát beszélgessenek.

Joci a harmincas évei végén járó férfi volt, kék pizsiben, hozzám hasonló fizikális képességekkel, szintén apatikus állapotban.
Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, majd felém fordította a fejét és kérdezősködni kezdett, én meg gépies válaszokat adtam. Emlékszem, úgy aludtam el, hogy a munkájáról meg a bringázásról mesélt, én meg utáltam őt is meg a főnővért is. A kezelőorvosaink egyikünket sem kecsegtették semmi jóval, a diagnózisainkkal tisztában voltam, úgyhogy én lestoppoltam a zöld kerekesszéket magamnak, ő meg narancssárgát akart lila villámokkal. 
– Az nagyon hülyén nézne ki, Joci! Vedd csak elő a panton-skáládat és nézd meg, ha már grafikus vagy.
– Leszarom, a bringám is olyan!

Zsuzsi, mielőtt átadta volna a műszakot, visszatolt a helyemre, aztán újra eljött az este hat, és akkor ismét átigazolt engem a szomszéd szobába Joci mellé, és így ment ez minden áldott nap. Ha Zsuzsi szabadnapos volt, meghagyta a kollégáinak, el ne felejtsenek engem "sétálni" vinni, majd reggel vissza a helyemre. Nyilván szabálytalan volt a procedúra, de Zsuzsi – és mindenki más is – tudta jól, hogy túl nagy kárt nem tudunk tenni egymásban Jocival. Mindenesetre egyre bizakodóbb lettem, egyre többet nevettünk együtt. Valóságos szócsatákat vívtunk, és rengeteget vitatkoztunk. Egyszer még le is köptem, mert beszólt, ő meg majdnem leesett az ágyról a röhögéstől. 
Egy este Zsuzsi behozott egy járókeretet, és azt mondta, ideje kimászni az ágyból. Joci próbálkozott elsőként, de a lábai nem engedelmeskedtek. Akkor jöttem én. Körülbelül egy órába telt, mire kiültem az ágy szélére, és újabb egy óra, amíg a bal lábamra ránehezedve megmarkoltam a rohadék fémkeretet és, bár a jobb lábam nem mozdult, a balt elkezdtem húzni. Joci röhögött, fütyült, visított, és azt kiabálta: 
– Jó vagy, anyám, kurvajó!
– Baszd meg, Joci! – feleltem, majd miután Zsuzsi visszaszenvedett engem az ágyba, legalább egy félórán át vihogtunk. Joci szerint túl azon, hogy nem mentem fodrászhoz a nagy mutatvány előtt, azért nagyon jól állt nekem a lótuszvirágos pizsinadrág meg a kockás ing… Én meg megkérdeztem, mi lenne, ha levenném? Hát így kezdődött a verbális szex… Rengeteget beszéltünk arról, kinek, mi jó, mit akar éppen, milyen tettre milyen módon válaszol a teste. Nem feltételes módban beszéltünk, és volt vacsi meg bor szex előtt, meg cigi utána. Addigi életemben soha nem gondoltam, hogy ilyen is létezik. Hogy csak beszélünk róla egy omladozó falú rozoga kórházi szobában, fertőtlenítőszagú ágyneműben, külön ágyban. Totálisan fizikai kontakt nélkül, agyban, szavakkal. Fantasztikus játék volt. Csodásan hatott mindkettőnkre ez az időszak, egy napon Joci is felállt a járókeret meg Zsuzsi nővér segítségével, igaz, amikor kijutott a folyosóig és utánakiabáltam, hogy „Kurvajó a segged, Joci!”, majdnem összezuhant a röhögéstől. Attól kezdve minden egyes rohadt napon „elmentünk” valahova. Jártunk a Gellért-hegyen, voltunk metálkoncerten, bringáztunk, úsztunk, és megmutatta a szülőfaluját, én meg elmeséltem, milyen illatúak a felhők ott, ahol én születtem. Még énekeltünk is. Zsuzsi nővér elégedetten dörzsölte össze a tenyerét, mi meg bejártuk együtt egymás elméjét, meg a világot úgy, hogy nem tudtunk járni.
Egy napon aztán Zsuzsi értem jött.
– A kisasszony most elköltözik, várja az idegsebész-team.
Joci átnyúlt az ágyamhoz és megfogta a kezem. Megszorította, és csak annyit mondott:
– Gyönyörű vagy és jó szerető, jó barát és kiváló társ. 
Megbeszéltük Jocival, hogy teszünk a világra meg a fizikára, és azért is felállunk. És azt is, hogy nem fogjuk keresni egymást, kizárólag akkor, ha vészhelyzet van. Nem volt vészhelyzet.

Három év elteltével idén tavasszal váltottunk pár SMS-t, és megbeszéltük, hogy találkozunk. Egy padon ültem, és egyszer csak ott állt előttem, nézett és mosolygott. 
– Joci, te jársz, baazmeeeeg!
– Az hagyján, de biciklivel jöttem! Na állj fel, hadd nézzelek! Aztakurva… kicsit azér' látszik, hogy nem vagy százas, de sétálsz, királylány!
Söröztünk aznap este, és négy órán át beszélgettünk. Amikor kikísért a buszmegállóba, puszi helyett egy csókot kaptam, majd megbeszéltük, hogy többé nem találkozunk. Mert ez így volt jó. 
Miután hazaértem, küldtem egy SMS-t: „A mankómat Jocinak neveztem el”. S jött a válasz: „A lányom a te nevedet kapta”.





   

14 hozzászólás |

A váza
#7 (2019-08-29 12:04:31)

A zöld váza az asztal közepén állt. Épp úgy, mint hét évvel, hét hónappal, vagy hét órával azelőtt: friss vízzel töltve, de virág nélkül. 
A nő egy sarokban ült, onnan figyelte a vázát. Méregette, szemlélte, magában még kritizálta is, pedig a legbecsesebb darabja volt. 
Minden egyes nap, miután elfogyasztotta a reggeli kávéját, megtöltötte a zöld színű kedvencét friss csapvízzel. Visszatette az asztal közepére, és elindult dolgozni. Amikor hazaérve elfordította a kulcsot a zárban, mindig a vázára gondolt. Belépett az ajtón, ledobta a táskáját az előszobában, és az asztalhoz sietett, mintha a Messiást várta volna... De a váza mindig üres volt.

Aznap, ott a sarokban ülve elgondolkodott. Térdét felhúzta, átkarolta saját vállát, és úgy érezte, feladja. Lassan felállt, kinézett az ablakon. A napsütötte vidéki csendet a szomszéd gyerekek sikongatása törte csak meg. Meg a szél, ahogy belekapott néha a diófa ágaiba, leveleibe, és meglökte a hintát, az pedig szelíd nyikorgással válaszolt.

Megfogta a vázát, a mosogatóhoz vitte, alaposan kimosta, újból megtöltötte a csapnál friss, hűvös vízzel, majd visszatette az asztalra. Kicsit megigazgatta, hogy lehetőség szerint mértani pontossággal középen álljon. Finoman végigsimította hosszú, nőies ujjaival, majd csendes léptekkel elindult a sarokba, hogy folytassa reménytelen várakozását, ám, mielőtt leült volna, hirtelen visszafordult, az asztalhoz rohant, felkapta a vázát, és olyan nyers erővel vágta a falhoz, hogy az rögtön millió darabra hullott.
A víz végigfolyt a falon, a padlón pedig a víztócsa tükrében egy női arc látszott a cserepek között, a szétfolyt fekete festék mögül tehetetlen dühtől világító szemekkel.


5 hozzászólás |

Az utca embere
#6 (2019-08-20 17:31:14)

Augusztus 19-én természetesen dolgoztam. Amikor az ügyeleti beosztás készül, mindig azok élveznek elsőbbséget a hosszú- vagy kevésbé hosszú hétvégék nem munkával való töltésére, akik férjükkel, feleségükkel, párjukkal, szerelmükkel, barátjukkal, barátnőjükkel elutaznak pihenni, vagy nagycsaládosok. Így van ez rendjén, én szívesen tartom a frontot ezeken a napokon, mert ilyenkor valami mindig más. Van egy pici különleges hangulata, finom, fűszeres aromája a bent töltött időnek, és a létszám is jóval kevesebb,  hülyülni, dumálni, lelkizni és ugratni egymást szinte kötelező. Ha elég csendesek az órák, akár olvasni, filmet nézni is lehet, mivel semmi előre megtervezett program, esemény nincs, csupán a hirtelen beeső problémákat kell megoldani. Abban jó vagyok, és szeretem is a kihívásokat, főleg, amikor egyedül az én kezembe kerül egy döntés meghozatala, a teendők lebonyolítása. 
A tegnapi is egy ilyen nap volt, bár ez most kevésbé sikerült eseménytelenre. Melegfront. 
Miután lejárt a műszakom, fáradt, csupán lassú gondolkodásra képes aggyal mentem lefelé a lépcsőkön. Lent egy biztonsági őr haverom még szóval tartott, kicsit fűzte az agyamat, bár tudja, hogy totál hiába, de kedveli bennem, hogy nem nézem le csupán azért, mert pár szinttel és némi tudással lejjebb dolgozik. Hja, én nem feleljtettem el, honnan jöttem, és soha nem is fogom, nekem az emberben maga az Ember számít, nem a diploma, autó, pénz, pozíció... Mindenki munkája fontos, értékes, nem létezhetnénk egymás nélkül, mert amit én tudok, azt a másik nem, de ugyanez fordítva is igaz. És azt is jól tudom, milyen sárból várat építeni. 
Szóval, váltottunk pár szót, kacagva, de határozottan századszor is nemet mondtam egy közös kávé elfogyasztására irányuló meghívásának, és ő századszor sem sértődött meg, és ezt igencsak kedvelem benne. Az órámra néztem, majd a telefonomra pillantottam, hátha időközben jött valami kedves üzenet. (Nem jött.) Elindultam. 
Alig vártam, hogy hazaessek végre az erkélyemre, hogy kilélegezzem magamból a nap szarságait egy pohár bor és pár szál mentolos cigi társaságában, és megkezdhessem a privát rekreációmat. Útközben vettem gyorsan egy pogácsát, tepertőset, ami rohadtul nem fér bele a ch-szegény diétába, de kurvára nem érdekelt, mert a gyomrom majd' kiszakadt az éhségtől – nem volt időm ebédelni, a délidő meg akkor már jócskán elmúlt, sőt, ezernyi csillag szórta rám éles fényét (a csillagfénytől mindig éhes leszek, mint Drakula). Jóízűt haraptam a pogácsába – annak ellenére, hogy sosem szoktam utcán enni, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé –, és kiléptem a hazafelé vezető útra.

Már messziről feltűnt a magas férfialak, túracipőben, outdoor-cuccban, hátizsákkal. Kissé előrehajolva, de fürge léptekkel közeledett, majd lassítani kezdett. Minél közelebb ért hozzám, annál lassabra vette a lépteit és nézett. Olyan 70-75 éves lehetett, a tekintete tisztának tűnt, és valamit dudorászott magában. Ahogy mellém ért, megállt, nézett, majd kissé közelebb hajolva de elég hangosan ahhoz, hogy ne csak én halljam, azt mondta:
– De szép cicije van! – Lenéztem a fehér ingemre, és igen, volt rajtam melltartó, és nem, nem volt túl mély a dekoltázsom, picit talán csak szűk az ing.
Annyira megdöbbentem, hogy először nem jutottam szóhoz, pedig ez velem igen ritkán fordul elő, majd ránéztem, és a bácsi folytatta mosolyogva, halkan:
– Bocsánatot kérek!
Erre már felnevettem, és csupán annyit feleltem:
– Csak óvatosan tessék bámészkodni, mert semmi kedvem visszamenni a defiért!

34 hozzászólás |

Leszokás – első ütős érv
#5 (2019-08-10 16:54:34)

Úgy tűnik, az erkélyem az életem
 – és immár a blogtémáim – meghatározó és központi helyszíne lett. Történt itt már egy s más, mindenesetre a mai sztorinál általában csak jobbak. 

Dögmeleg van, de kimegyek, elszívok egy cigit – gondoltam, és ahogy felpattantam a kanapéról, neki is indultam az erkélyajtónak. Szó szerint. Mert hogy csukva volt. 
– A kurva légkondi! – szakadt ki belőlem a hirtelen felismerés és az edzett üveg által okozott fájdalom. 
Megszédültem, de érdekes módon a nikotin utáni sóvárgás szinte azonnal elmúlt. (Na, eztán zárva tartom az erkélyajtót, két cigiből egyet biztosan nem fogok elszívni!) 
Kis émelygés, fejfájás, de úgy döntöttem, azértis megnézek egy filmet. A Nagy Gatsby-t. Mertaztúgyszeretem. Ebből a perspektívából igen érdekes volt a film, minden szereplő megduplázódott, és amíg ez Tobey Maguire-re és Dicaprióra korlátozódott, nem is zavart, de a házban bemutatott buli hirtelen vertigót, kaleidoszkopikus látás-élményt és hányingert okozott. Kikapcsoltam. A két Leo sem tudott visszatartani.

Most ideültem írni – hogy eltereljem a gondolataimat – némi jéggel a fejemen, de így meg nem jó, mer' nem tudok pötyögni is meg a fejemet is fogni egyszerre, a jég meg olvad és rácsöpög a billentyűzetre. Egy jó kis áramütés mondjuk még hiányzik :D

Asszem kikapcsolom a légkondit, kinyitom az erkélyajtót, és lefekszem. És csak remélni tudom, hogy nem jönnek narancssárga rókák. Sőt, egyáltalán nem akarok semmiféle rókát! 

Ps.: A dohányzás, illetve annak megkísérlése súlyosan károsíthatja az Ön és a környezetében élők testi épségét. Javaslom a cigisdobozokra a hematómás-jégakkus fejemről készült fotókat felrakni. És mellé Dicapriót, ahogy megemeli előttem a pezsgőspoharat. 

5 hozzászólás |

Elviszlek
#4 (2019-08-09 23:59:38)


Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie! A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel együtt nő bennem a kétkedés. Mi a búbánatot csinálok, ha valahol belekavartak a levesbe, és nem jön el?! Persze, begyakoroltam, minden lehetséges kérdésre megkerestem a tökéletes választ. Ha lesznek kérdések, persze. Na nem azokról a válaszokról van szó, amelyek az őszinte gondolataimat tükrözik, hanem azokról a feleletekről, amiket felelni kell. Ha hiba csúszik a számításba, meg kell oldanom. Soha nem tévedhetek. Azt nem engedhetem meg magamnak. A megbízásokat mindig tökéletesen teljesítem. Nomen est omen. 

– Elnézést, hölgyem, megmondaná, mennyi az idő?
– Fél nyolc múlt öt perccel. 
– Késik. Köszönöm.
– Valóban. Szívesen.
Mit nézel olyan bután? Oltári folt éktelenkedik a kabátodon, te szerencsétlen! Jaj, ne nézz már olyan értetlenül, ott van, biztosan lezabáltad müzlis joghurttal! Vagy anyuci rakta a szád mellé a kanalat reggel, mikor induláskor még édelegtél vele a konyhában? Szánalmasan nevetséges vagy, apukám, ha lenne rád időm, megmutatnám neked, hogy kell bekajálni a tutit. De sajnos, nem érek rád. Vagy mégis? Te vagy az... Te vagy az! Na végre! 
– Ott az elején, nézze csak! Na várjon, letörlöm. 
– Ó, köszönöm, nagyon kedves, észre sem vettem. Mindig rohanva eszem a reggelit.
– Ugyan, mind rohanunk valahová.
Ha tudnád! Ne vigyorogj olyan zavarodottan, te épp a vesztedbe igyekszel. Akinek itt kaján mosolyra van oka, az én vagyok, picikém. Nem leszel nehéz eset. Nem vagy kihívás. Már megint egy nyúlbélát kaptam. Franc! 
Legalább jön a vonat. Igen, előtted fogok tipegni a tűsarkaimon, és még riszálok is kicsit neked, jól látod! Gyere, gyere csak utánam! Azt hiszed nem látlak, mert a hátam mögött botorkálsz, de tévedsz. Látlak, mert ott vagyok mögötted is. Mindenütt ott vagyok. Bánatosélet! Milyen szuper kriplit kaptam ki már megint! Mennyire elegem van belőletek! Na, gyere szépen a szoknyám után, igen, felszállunk a vonatra, keresünk valami dohányzó kocsit, tudom, hogy te nem, ám én igen. Viszont szépen utánam gyalogolsz, édes, és leparkolsz mellém.
– Elnézést, ideülhetek?
– Persze, de ma már ne kérjen több elnézést, mert már nem bírok annyi mindent elnézni.
Mosolygok. Zavarban vagy, igaz? Ne csináld, mert megsajnállak. Nagyon ritkán fordul elő velem, de ha ennyire szerencsétlenül aranyosan nézel rám, meg foglak sajnálni. Aztán cipelhetlek magammal. Még csak az kéne! Legyen már benned valami férfias! Na jó, essünk túl a szokásoson.
– A nevem Angéla. Ha már együtt utazunk.
– Öö-örülök! 
Nyögd már ki a nevedet! Nem, mintha nem tudnám, de így illik. Ne a dekoltázsomat nézd, az ajkaim ma sokkal erotikusabbak. Mondd a neved! Megint kedvesnek kell lennem, megőrülök tőled!
– Van neve?
– Van.
– El is árulja?
– Elnézést, Zoltán vagyok. Zoli. Leginkább. 
– Engem leginkább Angélának szólítanak, mert ez a nevem. Tudja, mit jelent a nevem?
Már megint kezdem. Imádom a veszélyt, szeretek pengeélen táncolni. Kicsit szórakoztatom magam. Nem, nem árulom el neki, még nem. Gyönyörű a szeme. Kíváncsivá tett. Értelmes tekintete van, csak iszonyatosan béna. Okos lehet, de otthon ketrecben tartják, erre feltenném a fél szárnyamat. Nem fogadhatok, folyton elfelejtem, hogy tilos a szerencsejáték. Nincs ebben a munkában semmi izgalom. Vagyis ritkán. A Főnök túl merev, és én nem akarom magam alatt vágni a bárányfelhőket, ezért igyekszem betartani a szabályokat, bár ismer, tudja jól, hogy ez nekem iszonyatosan nehéz. Bízik bennem. Na, vissza a feladathoz. Mosoly!
– Iiigen. Angyal. Ezt jelenti a neve. 
– Valóban. 
– Maga gyönyörű!
– Tudom. Az a dolgom, hogy gyönyörű legyek. Meg határozott. Maga mivel foglalkozik?
– Mé-mérnök vagyok.
Tudom, hogy mérnök vagy. A szőke hajad olyan szép, a hatalmas kék szemeid pedig varázslatosak. Csak ne lennél olyan szerencsétlen! Harminckilenc. Életed derekán jársz. Sajnállak.
– Dohányzik?
– Nem.
Persze, hogy nem dohányzol, müzlizabáló anyámasszonykatonája, te! Olyan szép vagy! Iszod a szavaimat, habzsolsz a tekinteteddel, és szívod a cigarettám füstjének aromáját. Bámulsz a zöld szemeimbe, és arra gondolsz, amire én. Na jó, legyen! Már úgyis sok van a rovásomon.
– Kér egy slukkot?
– Á, nem, már tíz éve nem szívtam. A feleségem nem szereti, tudja.
– Ohh, értem. Azért csak kóstolja meg, garantálom, hogy a felelsége nem fogja megtudni.
– Jó...
Ahogy beleszív a cigarettámba, látom, hogy lepereg előtte élete filmjének azon része, amikor még önmaga volt, és amit igazán élvezett. Szegénykém. Vajon mikor volt egy kibaszott orgazmusod utoljára?!
– Na, jöjjön velem!
– Ööö...
– Jöjjön már, nem harapok!
Balfék. Szépséges mintapéldánya az ügyefogyottságnak. Csukd be az ajtót magad mögött! Úgy, ügyes vagy. Ülj le, és hagyd, hogy megcsókoljalak. Azt a mindenit, de bátortalan vagy! De visszacsókolsz. Nem csináltál még ilyet soha, igaz? Nem baj, többet nem is fogsz.
– Engedd!
– De...
– Csitt, ne beszélj! Ülj le, és hagyd...
Édes mamlasz. Kedves kétbalkezes. Ugye, milyen jó vagyok? Na látod, nem kell tőlem félni! Érzed? Jó vagyok én mindenkihez, most éppen túl jó hozzád, de nem bánom, nekem is ki kell néha kapcsolni. 
– Angyal vagy... gyönyörű, mint egy angyal!
– Az vagyok, kedves, az vagyok. Engedd el magad, és én elviszlek a Mennyországba!

Ahhoz képest, hogy a vonat alá kellett volna esned, elég kellemes körülmények között távozol velem. Megérdemled. Jó vagy és szép. Iszom a lelkedet. Csodálatos vagy. Ennyit megér nekem egy újabb megrovás. 
– Aaa... a szívem... hagyd abba, valami... valami nincs rendben...
– Nyugodj meg, kedves! Minden rendben van. A legnagyobb rendben. Veled vagyok. Jó vagy. A jófiúk pedig a Mennybe mennek. Elkísérlek.

Ugye, mennyivel jobb volt így elmenni? Na látod! Nem csaptalak be. Most pedig légy bátor, fogd meg a kezem, felmegyünk azon a lépcsőn, fel, a legfelső emeletre, a Napos szobába... Ugye, nem is fájt?!

1 hozzászólás |

Minden rosszban volt valami jó
#3 (2019-08-06 01:02:54)

Ma egy régebbi sztorim jutott eszembe, jókat vigyorogtam, amikor megtaláltam a naplómban ezt a régi bejegyzést :)

***

A narancssárga róka épp felfelé mászik egy fa törzsén, és én azon gondolkodom, hogy ez milyen hülye! Mit akar a fán? És mé' nem az ágakon mászik? Az fel sem tűnik, hogy narancssárga... Gyógyító célzattal elkövetett agymosás.

Amúgy meg, a mai mentősömnek kifejezetten jó segge volt. És azok a fényvisszaverő csíkok a ruháján! Fúúú, ahogy beszíjazott a hordágyba, az übercuki volt, mondtam is neki, hogy egyszer írok róla egy cikket. Csak vigyorgott, de jót dumáltunk a kórházig, folyton igazgatta az infúzómat, mondtam is neki, hogy álljon le, mert nagyon szexin csinálja. Azt mondta, biztosan csak a cucctól látom így, ami folyik belém a csövön. Hja... 

Aludj már! – mondom magamnak már a kórházi ágyon, és szót fogadok. Alszom. Álmomban próbálom meggyőzni fentebb említett rókát, hogy jöjjön már le a fáról, de az egy makacs állat. Nem jön. Aztán valami színes falevelek keringenek ide-oda körülöttem, félig kinyitom a szemem, és örömmel konstatálom, hogy nem léptem le a kórházi szobából, és nem odakint fetrengek egy szál pizsiben, beinjekciózva. Jó helyen vagyok, a négyes számú ágyban. De hülye vagyok, hiszen nem is tudok járni! Basszameg...


Kedves beteghordó ember jön (a mentősömnek persze a közelébe sem ér!), azt mondja, most kicsit elmegyünk. 
– Nem megyek én veled sehova, se piros ruhád, se csíkod, se jó segged!
Már tol is, ágyastól, infúzióstól, mindenestől. Egy hosszú, csúnya folyosóra. A fejem kezd tisztulni, a lábam meg remegni. Azt hiszem, ürül a cucc. Na, ez az én formám. Keveset adtak. 

A műtő ajtaja nyitva, hallok én mindent, ami odabent zajlik, és egyáltalán nem tetszik. 
– Nagy baj lenne, ha én most elmennék? – kérdem a fehér ruhás bácsit. Kinevet. 
– Kedves, maga nem tud  járni, hogy menne már el?
– Rohadt összeesküvő vagy te is! – gondolom magamban, aztán eszembe jut a róka. Csak tudnám, mi a francért mászott fel a fára?!

4 hozzászólás |

Vasárnap reggel
#2 (2019-08-04 19:23:18)

Vasárnap reggel

Ma reggel viszonylag korán ébredtem, hajnali negyed hatkor, mivel egy kolléganőm olthatatlan vágyat érzett, hogy megcsörgessen, persze éppen csak annyi időre, hogy felriadjak és azonnal visszatérjek az ébrenLÉTbe… aztán le is tette, majd három másodperc múlva csippant kettőt a telefon, és a kijelző a hajnali félhomályban kiégette a retinámat. Előkotortam a szemüvegemet és elolvastam az üzenetet: „Bocsi, fogalmam sincs, miért csörgettelek hajnalok hajnalán vasárnap, ne haragudj!” Bepötyögtem a választ: „Ááá, semmi baj, csókollak!” – és így is gondoltam. Őszintén. Mert nem tudok haragudni, főleg azokra nem, akiket kedvelek. Próbáltam visszakuncsorogni Álommanót, de nem jött, középső ujját felmutatva, fintorral az arcán fogta magát, és eltűnt. – Jól van, legyen… – gondoltam, és kimásztam a konyhába kávét főzni, majd a forró bögrével a kezemben kiültem az erkélyre, és bámultam a hegyeket. Csend volt. Nagyon ritkán van ilyen errefelé, mert, ahogy felébred a város, szinte egyik percről a másikra indul be az élet: kinyitnak a boltok, megszólalnak a riasztók, autók indulnak és érkeznek, a hajléktalan felébred a padon, majd krákogva botorkál a kisbolt felé, hogy beszerezze az aktivátort, a szomszéd ajtaja hangosan becsapódik, a folyosón cipősarkak kopognak, a játszótérre megérkeznek a kisgyermekesek, a parkba a korán kelő fiatalok, hogy azon a blútúszos izén üvöltessék tovább a pár órája abbahagyott „idefigyeljtekisgenyó” – kezdetű rapnótát, közben Pistike lelöki Pannikát a mászókáról, erre Pannika vadul visítani kezd, amire Pistike anyukája is visítani kezd, ettől aztán Pistike is visítani kezd, amitől pár perc alatt mindenki visítani kezd, majd az egész tér egy nagy, visító masszává változik. 

Tehát, kihasználtam a hátralévő körülbelül egyórányi csendet, és belevesztem a kávéillatba, a párás felhőkbe a hegyek fölött, a Nap előbukkanó, simogató sugaraiba, a kis helyes dolmányos varjak táncába, az ébredező galambok szerelmes turbékolásába, és így, ebben a kora reggeli harmóniában szinte megállt az idő. Felidéztem magamban néhány – az ehhez a hangulathoz köthető emléket, érzést, illatot –, és már-már a transzállapot kezdeti síkjára tértem, amikor egy hang valahonnan beleordított a vasárnap kora reggeli instant-meditációmba: 

– Agyönyörűsivárkurvaélet!

"– A többi, néma csend." 

 

8 hozzászólás |

Férfi vs pasi
#1 (2019-08-03 00:11:16)

Tulajdonképpen soha életemben nem bírtam a "pasikat". Valahogy taszított a pasiskodás, a műmájerség, a mercikulccsal dobálózás, a cabrióval vagánykodás, a sablonos csajozós dumák, na meg a rózsaszín nadrág vagy ing. Ne adj' Isten mindkettő, avagy több összetevő jelenléte egy adott személy(b)en egyidejűleg. 
Na de mi a különbség pasi és Férfi között? *Előrebocsájtom: a véleményem maximálisan szubjektív*, és cseppet sem objektív, mindazonáltal mélységesen tiszteletben tartom bárki és mindenki identitását, öltözködési stílusát és életét, gondolkodásmódját. Tiszteletben tartom a szokásait (persze bizonyos határokon belül), főleg, ha azokat nem szeretné rám erőltetni, amennyiben én azokat nem szeretném a magamévá tenni. Fontos, hogy ez itt rólam szól, az én véleményemet tükrözik e sorok, és akinek nem inge, az ne öltözzön, *nem kívánok senkit sem megbántani, sem sértő lenni. *
Tehát, mi a különbség pasi és férfi között *szerintem*? 

Egy férfi mindig tudja, mikor illik és mikor nem előreengedni téged. A férfinak kisugárzása van, extrém tesztoszteron, míg egy pasinak maximum jó fodrásza.
A férfi mindig vitába száll veled, amikor úgy gondolja, hülyeséget beszélsz, és próbál észérvekkel meggyőzni, azonban meghallgatja a tieidet is. Egy pasi rád hagyja, addig is békén hagyod. A férfi megfogja a kezedet és úgy vonul veled az utcán, hogy más hímnemű nemigen mer rád nézni, mert tudja, te azé az egy férfié vagy. Egy pasi a kezedet fogva simán megbámulja a jóseggű kiscsajokat. A férfi megjavítja a csapot, a mosógépet, a tetőt, a pasi szerelőt hív és nem ad borravalót. A férfi megcsókolja a homlokodat, az orrodat, és tudja jól, ezt miért teszi, egy pasi viszont ilyet látva nem érti ezt a "jelenséget". 
A férfi beleszagol a hajadba, a nyakadba, és képes belédveszni percekre, órákra, míg egy pasi elvárja, hogy megdicsérd a vadiúj jóillatú hajlakkját, és megjegyzi, ideje volna neked is meglátogatnod a fodrászodat, mert kissé törik a hajad, és ez überciki. A férfi a neveden szólít, egyedi becenevet talál neked, ami csak te lehetsz, egy pasi cicázni meg nyuszikázni fog. A férfi kimossa maga után a kádat, egy pasi meg reklamál, hogy megint tele a szűrő. A férfi, ha fáradt, akkor is mosolyog rád, és elmondja, mi a bánata, míg egy pasi nyavalyogni fog arról, hogy egész nap a dugóban ült, és különbenismindenkiseggfej, és hideg volt a leves. 
A férfi főz neked néha, mert figyelmes, ha pedig te főzől neki, jóízűen és élvezettel eszik, egy pasi elvárja, hogy számold ki a főztöd kalória- és szénhidrát-tartalmát, és amennyiben az nem felel meg a kívánalmaknak, szemérmetlenül és sértődötten, éhesen fekszik le, és örömmel konstatálja, ha te ettől szarul érzed magad. A férfi a szexben épp oly gyengéd, mint amennyire határozott, nyíltan elmondja a vágyait, és téged is erre inspirál, nem  figyeli közben az órát, a tévét, hanem téged, rád figyel, felfal a tekintetével. Egy pasi letudja tíz perc alatt, rád szól, hogy: "Cicuska, nehogy összekarcold a körmöddel az autón a fényezést!",  sérót igazít, majd nem túl elegánsan kitesz a ház előtt és távozik. 
A férfi felvállalja a gondolatait és az érzéseit akkor is, ha az neked nem feltétlenül fog tetszeni. Meghallgatja az érveidet és ellenérveidet, merthogy lehet vele beszélgetni űrkutatásról, politikáról, sajtokról és zöldségekről, szexről és gyakorlatilag bármiről. Egy pasit nem fog érdekelni a véleményed, bár ideiglenesen hajlandó úgy tenni, mintha. 
A férfi arra az időre, amit veled tölt, neked adja a világot, azt a világot, amit te szeretnél. Egy pasinak fogalma sincs róla, hogy ilyen létezik.
A férfi keze durva, ugyanakkor a legfinomabb érintésre képes. Egy pasi kezét észre sem veszed, nincs benne, rajta semmi egyedi, csak a kókuszolaj. 
A férfi agya bombasztikus, kommunikációja egyszerű, frappáns és jól érthető, míg egy pasi magasról tesz bárminemű kommunikációra. 
A férfi fát ültet a kertben, egy pasi babákat ültet az autójába és tesz az erdőirtásra meg egyéb gagyi szarságra. A férfi, ha fázol, betakar és magához húz, míg egy pasi leszid, hogy miért hatolsz az aurájába (csak hozzá szerettél volna bújni...). 
A férfi hagyja szeretni magát, sőt, igényli ezt, egy pasinak az a fontos, hogy mindennap meggyőzd: kurvajól néz ki. 
A férfi engedi, hogy leülj a kád mellé a padlóra, míg fürdik, és megmosd a szakállát, miközben jót dumáltok, míg egy pasi megkér, hagyd meg neki azt a kis "énidőt"...
A férfi levesz, majd ledönt a lábadról határozottan, majd ezt újra és újra megteszi, míg egy pasinál ki kell érdemeld a szexet, ami persze végül az ő igényeit fogja elsősorban kielégíteni... figyelemről pedig szó se essék. A férfi lemegy a gyógyszertárba, ha migréned van, a pasi hisztériás rohamot kap, mert elrontottad a napját.

Végül pedig a legfontosabb talán *számomra*, ami a Férfit megkülönbözteti egy pasitól: összhangban van önmagával és veled, tisztában van az értékeivel és erősségeivel, ám nem szégyelli bevallani a gyengeségeit sem, és mindezekkel együtt pont olyan tökéletlen, amilyennek te szereted. Mert egy pasi mellett lehetsz te egy csaj, de Nő csakis a Férfi által. 

15 hozzászólás |

[1-18]


A blog RSS feedje.


hirdetés










A felhasználói élmény biztosításához Eropolis cookie-kat használ. Tudj meg többet.     Rendben, elfogadom.